144. nap: Valószínűség a megszokás helyén

Hume szerint a „biztos okság” érzete ingatag lábakon áll. Amellett érvel, hogy az ok-okozati kapcsolatot nem tudjuk megfigyelni, legfeljebb feltételezzük, és végső soron megszokásból következtetünk rá.

Ez elsőre ijesztő, mert úgy hangzik, mintha semmilyen tapasztalatban nem szabadna hinni. Az előző bejegyzésben már megállapítottuk, hogy Hume nem a radikális szkepszis pártján van. Igenis számít, hogy vannak jelenségek, amelyekről rengeteg ismétlődő megfigyelésünk van. 

Hume a mérsékelt szkepszis álláspontját vallja, mert sosem tudhatod, mikor bukkan fel egy új magyarázat, ami miatt frissítened kell a régi tudásodat. 

Ha ezt komolyan veszed, akkor a gondolkodásod rögtön megváltozik. Nem végleges igazságokat gyártasz, hanem valószínű magyarázatokat, amiket folyamatosan figyelsz, elemzel és módosítasz, amikor új adat jön. 

Ez a valószínűségi gondolkodás. Hume kételyeire logikailag nem kielégítő válasz a valószínűség a determinizmus helyett, viszont mentális modellként jobb eredményekre vezet, mert megfigyelésre, elemzésre és a tudás frissítésére ösztönöz. 

Ezzel a szemlélettel nem elbizonytalanodsz, hanem folyamatosan egyre pontosabb leszel. Ha oksági állítást fogalmazol meg, akkor mindig csak egy ideiglenes címkét ragasztasz a jelenségre. „Ez tűnik a legjobb magyarázatnak, amíg nem látok jobbat.” Ez a különbség a felületes és a mély gondolkodás között.

🛠️ Pro tippek

1. Ha bizonytalan helyzetben kell döntést hoznod, adj meg egy tartományt. Például „60–70 százalék esély van arra, hogy ez lesz a jobb megoldás”. A tartomány sokkal őszintébb, és később tanulhatsz belőle.
2. Ha több magyarázat is versenyez, készíts egy rövid „top 3” listát, és mindháromhoz írj egyetlen sort arról, milyen adat erősítené az adott ok-okozati összefüggést. 
3. Amikor új információhoz jutsz, fogalmazd meg konkrétan, hogy nőtt vagy csökkent a valószínűség, és mi volt az az egy tény, ami elmozdította a becslésedet.